Az építészet hazai fejlődése sok szempontból korlátozott. A kisebb, lakossági szintű projektek mellett, elvesznek a nagyobb beruházások nyújtotta befektetési és fejlesztési lehetőségek. Az építészet hazai és külföldi irányvonalairól, Eltér Istvánnal, a Magyar Építész Kamara elnökével beszélgettünk.

Képes-e az építészet önmagában vonzóvá tenni egy nagyvárost?

Természetesen igen, hiszen a világon sok példát találunk ennek megvalósulására. Nézzük rögtön Párizst, melyről mindenkinek első hallásra az Eiffel torony jut eszébe. Megépülése után rengeteg vitát váltott ki, sok negatív véleményt lehetett hallani. Manapság pedig az Eiffel torony visszavonhatatlanul Párizs jelképének számít. Másik, igazán jellegzetes példa a Sydney Operaház, amely mára nem csupán egy város, hanem egy egész földrész szimbóluma. Természetesen nagyon fontos, hogy az ilyen jelképek pozitív tartalmat hordozzanak. A New York-i ikertornyok tipikus példái a negatív szimbólumnak és nem csupán szeptember 11. után. Az építmény mindig is megosztotta az amerikai társadalmat.

Budapestnek is rengeteg szimbóluma van, gondoljunk csak a Parlamentre, a Hősök terére, a Várra és még sorolhatnám. A főváros morfológiai adottságai, a budai oldal hegyes, dombos vidéke és a város jellegzetes parabola alakú felülete, nem teszik szükségessé egy kiemelkedő tájékozódási pont (adott esetben szimbólum) felépítését. Úgy gondolom, hogy meglévő értékeink egységként alkotják a város arculatát, így minden olyan kezdeményezés, amely ennek megbontására irányul, véleményem szerint elhibázott próbálkozás.

Összességében elmondható, hogy egy város arculatának alakításához, a közvéleményben, a fejekben kialakult képhez jelentős mértékben hozzájárul az építészet és ezen keresztül az építészet által megalkotott szimbólumok rendszere.

Milyen építészeti tendenciák uralkodnak a mai városrész fejlesztési projektekben, milyen funkcionális változások, fókuszok jelennek meg a mai fejlesztések során?

Manapság tulajdonképpen nem is épületekben gondolkodunk egy fejlesztés során, maga az építmény eltörpül. Az új tendenciák komplex szemléletmódot feltételeznek, teljes városrészekben, város méretekben gondolkodnak. A környezet -rendezés és -tervezés legalább akkora hangsúlyt kap manapság, mint magának az épületnek a megtervezése. Nagyon jó példázza ezt a fajta szemléletmódot a barcelonai régi szennyvíztisztító lebontása, majd újjáépítése, melyhez egy teljes városrész megújítása kapcsolódott. A környezet rehabilitációja, a manapság rendkívül fontos környezetvédelmi szempontok figyelembevételével és a legapróbb részletek legteljesebb összehangolásával valósult meg, kialakítva Barcelona új tengerre nyíló főterét.

Másik szembetűnő változás az építkezések méretének változásában rejlik, melyet nagy részben a piacon kialakult verseny generál. Hatalmas pénzösszegeket fektetnek az egyes építkezésekbe. Mindenhol a legmagasabb színvonalat próbálják nyújtani, mind designba, mind minőségben, mind pedig az anyagok tekintetében. Elindult egy úgynevezett sztár építészek által tervezett szimbólumépítészet (Kína, Dél-kelet Ázsia, Egyesült Arab Emirátusok). Ez egy felől természetesen jót tesz az építészet fejlődésének, másrészről a túllicitálás néhol már túlzásokat szül és iszonyatos pazarlába csap át. Meg kell találni a kettő közötti egészséges egyensúlyt, amely még alkalmas egy város képének ízléses irányba történő fejlesztéséhez.

Magyarországon is észrevehetőek az Ön által említett tendenciák?

Hazánkban sajnos a spórolás tendenciája látszik évek óta kibontakozni. Minél kevesebb anyagot felhasználva, minél olcsóbban és minél gyorsabban. Ez a minőség rovására megy, amely nem tesz jót az építészet presztízsének.

Magyarországon még nem alakult ki egy stabil értékrendszer az építészet terén. Ahhoz, hogy valami világviszonylatban is nagyot teremtsünk megfelelő háttér kellene, melynek egy nemzeteken is átívelő, hazánkban megrendezett esemény, megfelelő alapot nyújthatna. Ilyen lehetne például az Olimpia, egy Futball Európa vagy Világbajnokság, amely maga után vonzhatná a nagyobb fejlesztéseket. A kormányzati negyed megépítése jó kiugrási lehetőség lehetett volna, de mint mindenben, sajnos ebben az ügyben sem született konszenzus sem politikailag, sem pedig szakmailag. Más kérdés viszont, hogy egyáltalán szükség volt-e rá.

Fővárosunk rendkívül jó adottságokkal rendelkezik, melyet az ország képének kialakításához nagyon jól lehetne használni. A Duna part kiépítése, illetve ennek a területnek a tudatos és helyes irányú fejlesztése nagy dobás lehetne hazánk számára.

Az építészet hogyan tudja befolyásolni a fejlesztéseket, a modern építészet mennyire kezeli a fejlesztési helyszín környezetét, hogy tud integrálni környezeti és meglévő építészeti elemeket?

Az építészeknek nagy szerepe van a városképek formálásában, amely azonban mindinkább visszaszorulni látszik. Főleg hazánkra jellemző, hogy az építészek kezét megkötik, nem szólhatnak igazán bele a fejlesztésekbe. A legfőbb szempont, hogy a beruházás minél nagyobb legyen és minél több pénzt hozzon. Nem számít, hogy adott fejlesztés nem integrálható a környezetbe (lásd Kálvin tér példája) és nem felel meg a lakosság elvárásainak. Nagyon fontos lenne, hogy kialakuljon egy párbeszéd a befektető, az építész és a majdani használó között. Ekkor ugyanis olyan épületek születhetnének, amely funkcionalitás és használhatóság szempontjából is megfelelnek a vevő elképzeléseinek. Ezek az esetek sajnos csak elég ritkán, például családi házak építésekor valósulnak meg.

Külföldön ez a folyamat teljesen más tendenciát mutat. Az építészek jóval szabadabb kezet kapnak, és ritkán befolyásoltak politikai döntések által. A szakma teljesen különválik és önálló döntési teret kap. Ez természetesen azután a végeredményre is hatásra van.

A fővárosi szabályoszás mennyire köti meg a befektetők kezét, és mennyire engedi meg a közösségi funkciók fejlesztésekben való térnyerését?

Sajnos az a helyzet, hogy a hazánkban fennálló szabályozás egyáltalán nem köti meg a fejlesztők kezét. Szinte bármit megtehetnek, ami azért lássuk be, egy-két évtizeddel ezelőtt nem volt lehetséges. Szükség lenne tervpályázatok kiírására. Ez persze lekorlátozná a befektetők mozgási terét, de pontosan ez lenne a cél. Az nem lehet tendencia, hogy egy épület a tervezőasztalon még teljesen másképp néz ki, mint a megvalósítás után. Vissza kellene állítani az építészet presztízsét. Ne legyenek szubjektív meghatározások, amelynek hatására aztán gyakorlatilag bármi megépülhet. A jogi szabályozás útján, egy egységes rendszerbe terelhető a szakma, amely hozzájárulna a város és az országról kialakult kép javításához.